Egész nap a diabetológus mondatai kavarognak a fejemben. Végzem a napi rutint, csinálom a házimunkát, ülök a szőnyegen és játszom a két kisfiammal, ám a gondolataim messze járnak. Feldolgozom a hallottakat és terveket kovácsolok. Az orvos elmondása szerint, az életmódváltás három alappilléren áll. A testsúly alacsonyan tartása, következetes, szénhidrát csökkentett diéta és rendszeres mozgás . Elsőként a legfájóbb ponttal nézek szembe, kiszámolom a Body Mass Indexem (BMI). Az eredmény nem lep meg, a túlsúlyos tartományba kerülök, szerencsére az alsó harmadban helyezkedem el. Újabb mély levegő után kikeresem, mennyi lenne az ideális testsúlyom. Hihetetlen, amit a képernyőn látok, tizenöt–húsz kilót kellene fogynom. – Ez teljes képtelenség – gondolom, de aztán rájövök, ha betartom a diétát, amit az orvos előírt, valószínűleg nem lesznek súlyproblémáim. Ha betartom… az biztos, hogy a következő heteimet, hónapjaimat, az étkezésem megreformálása fogja kitölteni. A harmadik pillér a rendszeres testmozgás. Ez tetszik a legjobban, hosszú évekig napi szinten sportoltam, és sajnálom, hogy pont ez szorult ki az életemből a rengeteg tennivaló miatt. A motivációm is megvan, az aktív izommunka nagymértékben javítja az inzulin receptorok érzékenységet, ami pedig a cukorháztartásom egyik leggyengébb pontja. Szuper érzés, hogy gyógyszer nélkül is segíthetek a kis receptoraimon. Ez a tudás megerősít, bár a legnagyobb kérdésemet nem oldja meg, hogyan fogok időt szakítani a sportolásra? Kezdésként utána nézek – még mindig a képernyő előtt ülve – hogy a járni tanuló, tízkilós egyévesem és a dackorszakban nyakig ülő, tizenöt kilós háromévesem menedzselése milyen energia felhasználási tartományba esik. Elégedetten nyugtázom, hogy közepesen nehéz fizikai munkát végzek a nap jelentős részében. –Elsőre nem is rossz – bizakodva nézek a jövőbe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: